Zab vagy rozs?

Arra most egyáltalán nem szeretnék kitérni, hogy jó írás-e Salinger műve, és nem lehet tisztem, hogy megállapítsam, jók-e a fordítások, mert az eredetit nem olvastam. Én alapvetően szerettem mindkét verzióban, bár azt az őrületes botrányosságát nem éreztem. Ami az erőssége, hogy szépen, érzékletesen jeleníti meg a kamasz Holden Caulfield, kamasz lelkének káoszát. Basszus mégis kitértem rá? Ez hervasztó.

Csak még egy dolog Holdenről, aztán rátérek a lényegre. Imádtam, ahogy ez a 17 éves lázadó, aki torkig van az egész világgal és nagyjából semmit nem szeret (Phoebenek adok igazat), mindig kedvesen beszélt a gyerekekről. Szívet melengető volt számomra.

Na, tényleg térjünk a tárgyra. Elolvastam a Zabhegyezőt is és a Rozsban a fogót is. Előbb a zabot, aztán a rozst, a kettő között még befigyelt egy Vera is, hogy ez hiba volt vagy sem, ki tudja?

Ha a címek közül választani kellene a zabot választanám, mert jobban hangzik, mert ezt szoktam meg, a Moszkva tér is Moszkva tér marad már a többségnek örökre. De tévútra vihet, nem az az üzenete, amit Salinger, a The catcher in rye címmel mondani akarhatott. Holden valóban, egy haszontalan léhűtő, de nem gondolom, hogy Salinger el szerette volna küldeni Kukutyinba zabot hegyezni. De persze, mit tudom én, és ki mondja azt, hogy mi nem értelmezhetjük így. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.

Ezzel szemben a Rozsban a fogó, furán hangzik, kicsit értelmezhetetlen. Bevallom én egészen olvasásig azt hittem, hogy a fogóról, mint szerszámról van szó. Hát, na. Nem gondoltam végig az angol címet. Mégis, ha elolvassa az ember értelmet nyer, kitisztul. A könyv végén, a fordító, Barna Imre magyarázata még az ahaa érzést is meghozza. Mindezek ellenére mindig Zabhegyezőként fogok rá hivatkozni beszélgetésben, ez biztos. Aztán megöregszem, és a gyerekemnek dunsztja nem lesz, miről beszélek.

Jöjjön a szövegek közti különbség. A The catching in the rye fordításának fő problematikája az, hogy az eredeti szöveg, az 50-es évek Amerikájának szlengjét használja. Azt, amit egy 17 éves kamasz használt abban az időben. A zabot 1964-ben fordította Gyepes Judit. Egy kicsit gondoljunk bele, mi volt kicsiny hazánkban abban az időszakban, és mennyire távol volt tőlünk Amerika, sőt mit szimbolizált. Ebben az időszakban nem lehetett túl hálás feladat a fordítás. Barna Imre már 2015-ben adta fejét, erre a lehetetlen küldetésre. Legyünk elfogadóak mindkét szöveggel szemben. Nem lehet mindent átadni, ami egy másik nyelven íródott. Biztos van olyan eredeti magyar szöveg, ami magyarul a legkifejezőbb. Emiatt fosszuk meg a világot attól, hogy ők is megismerjék? Hiszem, hogy mind Gyepes Judit, mind Barna Imre a legjobbra törekedett munkája során, valamint azt is, hogy ha valaki nem szereti a gabonaféléket, az nem a fordítások miatt van. Az nem fogja szeretni eredeti nyelven sem. Nyilván nem is kötelező.

Tegnap a klubban felmerült, miközben egy videókonferencia keretein belül ütköztettük a véleményünket, hogy mi a teendő, ha a szleng elavul. Kérdem én, angolul is újra kellene írni a regényt? Vagy modernizáljuk mondjuk Jane Austen szövegeit?

A zabban szerettem, a tetű, a hervasztó, és a „megjátssza magát” szavakat, kifejezéseket, de nem zavart, hogy a rozsban nincsenek, bár néha jobban illett volna a megjátssza magát a kamuzik helyett. A zabban kerek szemeket meresztettem a princ szóra, a rozsban indokolatlannak éreztem a sublót és a drót használatát. De mindkettőnél a csontjaimban éreztem Holden zavarát és magányosságát. Azt hiszem ez a lényeg.

Nekem sokkal könnyebb volt olvasni a rozst. Gördülékenyebb, koherensebb, kevesebbszer tettem fel magamban a kérdést; Mivaan? A tisztánlátás végett azért itt is hozzátenném, nem tudom, hogy sikerült volna a kísérletem, ha fordított sorrendben olvasom őket. Egyik nagy bánatom, hogy saját magam kontrollcsoportja nem lehetek.

Nagyon örülök, hogy ezt a könyvet szavaztuk meg májusban, főleg, hogy én dobtam be a közösbe, nyehehe. Újabb pipa az 1001 könyvből.

Hozzászólás

%d blogger ezt szereti: