Mi lett volna ha?

Mindenki fejében megfordult már milliószor, mi történik ha máshogy döntenek sorsfordító kérdésekben. Az irodalomban sem az első könyv a Rose Napolitano kilenc élete, ami ezt a témát járja körbe, de talán ebben a regényben találkozhatunk a legtöbb variációval, kombinációval, permutációval.

Donna Freitas, a szerző, kilenc lehetséges életet vázol fel előttünk egy olyan téma köré építve, ami manapság kezd kitörni a tabu világából. Mi történik, ha egy nő nem szeretne gyereket vállalni? 

A könyvből ítélve sajnos sok jó nem, mert a mai társadalomban egy olyan stigmát éget magára az illető, amit aztán magyarázhat egészen addig, amíg korából adódóan már nem lesz releváns kérdés a gyermekvállalás.

Engem pont a gyerekeim tettek elfogadóvá. Hogy ne ítéljem el azokat, akik máshogy csinálják ahogy én, ne bíráskodjak azok felett, akik nem úgy gondolkoznak, mint én. Természetesen egészen addig, amíg az a mozgató rugó, hogy maguknak is és a környezetüknek is (esetlegesen a gyermeküknek) jót akarjanak.

Mi lehet az alapja annak, ha egy gyerekes ferde szemmel néz arra, aki nem akarja ezt a “földöntúli boldogságot”? 

A kognitív disszonancia. 

Brutálisan sok szívás van a szülői létben. (lehet ezt a posztot nem akkor kellene írnom, mikor hetek óta alig alszom :D) Ha valaki nem akarja az “élet értelmét”, felmerülhet a gondolat, hogy mi vagyunk a hülyék ha önként és dalolva szaladtunk a kaki, pisi, nyál, fájdalom, önmagunkról lemondás, virrasztás, ordítás, állandó káosz, meccselés, aggódás sűrű pofonerdejébe? Mégsem maga a Nirvana ez az egész? Lehet, hogy nekik van igazuk, mi meg elcsesztük az egész életünket és most már örökké a saját gyermekeink rabszolgái leszünk. Sose fogunk már aludni???

Természetesen akad némi kárpótlás babaszag, ölelés, huncut mosolygás formájában. Isteni érzés figyelni, hogyan nyílik egy növekedő gyermek értelme, ne adj isten kiderülhet, hogy nem csak szép de okos is. 

Semmi nem fekete vagy fehér. Minden választott életnek vannak árnyoldalai is és előnyei is. Azt hiszem ez az, ami Rose sorsain keresztül a leginkább kirajzolódik.  

Három és fél nap alatt habzsoltam be a könyvet. Két este is úgy olvastam, hogy már majdnem kifolytak a szemeim, de beütött a “csakmégegyfejezet” szindróma. Nem kifejezetten letargikus, de volt olyan, hogy az járt a fejemben, hogy hol van már egy kib***ott happy end. Nagyjából a kétharmadánál eléggé filozofikus hangulatra váltott, ami azért érdekes mert általában ennél a pontnál szoktak az események felpörögni. 

Én nagyon szerettem ezt a regényt, köszönöm Mesi, hogy ez lett a júniusi választásod.

Leave a Reply

%d bloggers like this: