Finlay Donovan ölni tudna

„Közismert tény, hogy reggel fél kilenckor általában a legtöbb anya már ölni tudna.”

Most, mikor e sorokat gépelem, vasárnap 6:59 van és én 5:20 óta ébren vagyok, mert a drágalátos középső csemetém már akkor úgy döntött bemászik mellém és még ott szundikál, miközben teljes hajkoronáját az arcomba, csontos kis könyökét a bordáim közé, térdét felhúzva pedig a hasamba nyomja. Ez egy teljesen átlagos reggel a kisgyermekes házaknál, sokan tudják miről beszélek.

Na most, 5:20-tól 8:30-ig több mint 3 óra eltelik, ami alatt valószínűleg cirka 100-szor hallom az otthoni hívójelem: „anya”. Ezekután csoda-e, ha Elle Cosimano könyvének első mondata teljességgel helytálló?

Az Instagramom szerint már egy hónapja azon morfondíroztam, hogy elolvassam-e Finlay Donovan első történetét. Kérdezgettem más instásokat, olvasták-e, mit tudnak róla. Vonzott is, de ugyanakkor már túl vagyok azon, hogy higgyek a könyv borítóján szereplő ajánlásoknak, amik számomra teljesen ismeretlenektől származnak. Ez persze, lehet az én szegénységi bizonyítványom is. Ettől függetlenül, engem inkább taszít egy olyan jelző, mint a „térdcsapkodósan megnevettető”. Ismét szociopata lelkületemre hivatkoznék, mint már oly sokszor, sírni sem szoktam, de eddig messze elkerültek azok regények, amik akár hangos „haha” hang kiadására késztettek volna, nemhogy „térdcsapkodósan megnevettetők” legyenek.

Mikor ilyen (könnyesen nevetős) könyvek után érdeklődtem, sokszor M.C. Beaton Agatha Raisin sorozatát ajánlották, de abból olyan sok rész van már, hogy nem tudtam magam rávenni, hogy belekezdjek. Jó alkalomnak tűnt, hogy Cosimano eddig csak két résszel rendelkező, hasonlónak tűnő – női főszereplő nyomoz, csetlik botlik, humoros krimi – regényeibe belevágjak. Azt nem tudom, hogy ugyanolyan sok rész lesz-e, mint Agathanál, de vajon akarom-e, hogy legyen? A folytatásból kiderül.

Szeretném előre leszögezni, az írás klasszikus irodalmi értékekkel nem rendelkezik, de nem is ezért vesz a kezébe ilyet az ember lánya. Ezek a ponyvák – nem pejoratíve – mindig nagyon filmszerűek, mintha az író, már eleve úgy gondolkodna, hogy majd egyszer forgatókönyv lesz belőle. Emiatt könnyű olvasni, visz magával a pörgő cselekmény, magam előtt látom végig a jeleneteket.

Ez mind igaz a Finlay Donovanre. Nagyon élveztem olvasni. Izgalmas volt, vicces volt – még ha nem is térdcsapkodósan – fordulatos volt, szerethető karakterekkel teli. Vero, a babyszitter hivatalosan is a kedvenc mellékszereplőmmé avanzsált. Imádtam a lazaságát, a szókimondását, a kotnyelességét, a megbízhatóságát. A történet emellett kellő mennyiségű romantikával van fűszerezve, nem teng túl a fehérnemű modell testű pasiktól, pont elég van belőlük. Nem nyálasak, nem csöpögnek. Nem ugrálnak fehér ingben és éneklik, hogy „Hello, hello”.

A történetbe nem mennék bele, mert szinte minden spoiler lenne, de nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Született feleségeket ötvöznénk a Bérgyilkos a szomszédommal. Nagyon várom a következő részt, én biztos az elsők között leszek, akik elolvassák, ha megjelenik itthon és nagyon remélem, hogy sok epizódot megél, ugyanilyen minőségben.

Köszönöm az Agave kiadónak, hogy elolvashattam!

https://www.agavekonyvek.hu/konyvek/finlay-donovan-olni-tudna

8:15 van a két nagyobb a gyerekszobában veszekszik egy párnán, ölni tudnék.

Leave a Reply

%d bloggers like this: